És ezt lehet? Közpénzből, Magyarországon?

Tényleg ezt az üzenetet kell megjelenítenie egy történelmi filmnek a saját népéről?

Amelyben az angolok nemzeti kincse özvegy anyaként próbál helytállni a „kornáci, szexista univerzumban”. A Bolondulásig érzelmes, nosztalgikus, de sekélyes mozi lett.
Soha nem tudtam eldönteni, a szinglik szinglijei közül ki az idegesítőbb, a borzalmasan öltözködő, valamilyen titokzatos ok folytán mégis stílusikon Carrie Bradshaw vagy a folyton szerencsétlenkedő, tipegő járású, kissé bumfordi Bridget Jones. Ahogy azt sem, melyikőjük károsabb a tekintetben, hogy rózsaszín felhőkbe burkol nagyon is valós problémákat, miközben nők millióival hiteti el, hogy az életnek csak egyetlen, mániákusan hajszolt célja lehet: kifogni az álomférjet, majd közösen ellovagolni a naplementében.
A két szériában ugyancsak közös, hogy az álompasi egyszer csak váratlanul beadja a kulcsot, Mr. Big ugye szobabiciklizés közben kap szívrohamot, míg a tökéletes angol úr Mr. Darcy Szudánban lel erőszakos halált az emberi jogok ádáz védelmében – a közvélemény extra felháborodásától kísérve. Itt van tehát a pont, amikor a Carrie és Bridget története új irányt vehetne, a vállaltan tündérmesei jelleg ellenére is legalább egy nyúlfaroknyit közelítve a realitásokhoz. De ahogy ezt nem sikerült elérni a Szex és New York-folytatás forgatókönyvíróinak,
úgy a Bridget Jones özvegységét és újbóli magára találását taglaló új mozifilm is finoman szólva sekélyes maradt.
A Helen Fielding negyedik regényéből adaptált Bolondulásig a fajsúlyos központi kérdés ellenére – hogyan lehet két kisgyerekkel újrakezdeni egy ekkora veszteség súlya alatt? – nemhogy újat nem tud mondani sem az egyedülálló szülők nehézségeiről, sem a megváltozóban lévő férfi-női viszonyokról, sem a mindent elöntő fiatalságkultuszról, sem arról, jár-e még a szex negyvenöt felett, de sajnálatos módon az előző részek kevés pozitívumát is sikerült szinte teljesen kilúgozni belőle.
Ez alól Hugh Grant a fő kivétel, aki csuklóból, de igen szórakoztató öniróniával bújik ismét a javíthatatlanul nőcsábász, végetlenül hiú és erősen a metoo előtti világot megtestesítő Daniel Cleaver bőrébe. Az egész történet egyetlen hihető és őszinte szála az ő Bridgethez fűződő kapcsolata, negyed évszázados fura kapcsolatuk szépen passzol az állandóan visszatérő témába:
az időt ugyan nem lehet kicselezni, de attól még nem árt élni a szimpla túlélés helyett.
Ha valamiért, hát érte érdemes végigülni az különben elég hosszúnak tűnő, csöpögős két órát. A többi mellékszereplő, beleértve Bridget régi, mostanra már negyedannyira sem vicces barátait, viszont igen haloványak. Csakúgy, mint az egydimenziósra redukált két új pasija; Leo Woodall (Egy nap) nagyjából a meztelen felsőtestével, Chiwetel Ejiofor a szigorú nézésével játszik.
A főszereplő Renée Zellweger pedig hiába igyekszik az eddigieknél nagyobb mélységet adni a nyilván koránál és az átélt tragédiánál fogva is érettebb karakterének, a lárvaszerűen megmerevedett arc mögé elég nehéz belátni,
és ezen még a védjegyszerűen összeszorított ajkak meg az idegesítő kacsajárás sem segítenek.
Az meg külön érdekes, hogy a „kornáci, szexista univerzum”, „az ötven az új harminc” nevetségességét és kritikáját is felvállalni akaró mozinak éppen egy olyan színésznő az origója, aki ebben, legalábbis a külsőségek tekintetében biztosan, veszettül igyekszik elmerülni.
De hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok, a Bolondulásig kétségkívül az eddigi legérzelmesebb és a legmeghatóbb Bridget Jones-epizód, amelyben a dolgok nagyobb konfliktusok nélkül, az elvárt, biztonságos módon, a szappanoperák záró fejezeteit idézve oldódnak meg. És van pár kedves visszakacsintás a múltba, például egy szándékosan eltúlzott medencés jelenet a Levis’s legendás Swimmer reklámfilmjét idézve, amely Dinah Washington Mad About the Boy dalát hasznosította újra, reflektálva az eredeti angol címre. Illetve néhány geg, ami a Jones-filmek jobb pillanataira emlékeztet, és amiért a rajongók is biztosan nagyon hálásak lesznek.
Bridget Jones: Bolondulásig – angol–amerikai romantikus vígjáték, 2025. Rendezte Michael Morris. Február 13-ától megtekinthető országszerte a mozikban.
Nyitó- és jelenetképek: UIP-Dunafilm